Kulcscsont

Freak of Nature attitűdöm ismét a felszínre került, s most hogy azokat a bizonyos kulturális rácsokat ledöntötte, semmi se állítja meg és csak tör előre, az oroszlánkirálynő, aki bennem lakozik.

Vagyis: természetbe vágyom.

 S mint olyan, igencsak szeretném kipróbálni a természetfotózást - úgy érzem, ez egy olyan hobbi, ami igazi elhivatottságot és átélést igényel.

Nagy álmommá vált egyszer vadon megpillantani az Erdő Királyát és ilyen élményekkel gazdagodni:

http://www.youtube.com/watch?v=l3vXDLZv4EM

Aztán már az ördög se tudja mióta akarom mívelni a pecázást is de ahogy utánaolvasgattam, bonyolult az odáig vezető út, sok papírmunka, ilyesmi.

Hétköznapjaimban pedig éljen a papírszobrászat, és házi-fegyverkészítés. 

Szeretek furcsaságos lenni.

Ha belemerülünk a materializmus hűvös vizesvödrébe,  egyszerre választ kapunk a dús szakállú filozófusok, jól öltözött kamaszok és fáradhatatlan pletykáscsőrű családanyák (továbbá nyájas olvasók) kedvenc nagy kérdésére: Mi az élet értelme?

Itt jön be Ő, materializmus őméltósága; leül a kényelmes fotelébe, hellyel kínál bennünket és tölt egy kávét. Majd zord képével arcunkba néz, megvonja bozontos szemöldökét, finoman elmosolyodik és így szól: de hiszen nincs neki. Soha sem volt.

Ó, én két vég közé sűrített egyember, kit untalan hajcsárol az idő, bár sose kellett volna szóba elegyednem veled.

 Mindent vissza lehet vezetni a természetre és az ösztönökre. (Ha tovább vájkálun, akkor egészen az anyagokra.)

Az állatokat kivétel nélkül egy (fő) dolog mozgatja, a szaporodás. Nincs is nekik más, mivel napról napra élnek - sőt, percről percre. Ugyanez a kerete az emberi viselkedésnek is (nem új divat a sex sells).

Valójában miért is vágyunk fajunk fenntartására? Nem vágyunk rá. Egyszerűen azok a lények maradtak fenn, akik szaporodtak. Azok szaporodtak, akiket késztetett valami erre. Belső késztetés - nincs oka, mert végsősoron semminek sincs. A dolgok történnek - a sok történés meg egy idő után kialakít egy rendszert okvetlen, ezért vannak a világnak "törvényei". 

Kialakult így, események sorozata során a tudatunk is. Ez a tudat keresgéli a válaszokat folyamatosan, ő az oka a boldogtalanságnak; minnél ösztönösebbek vagyunk, annál felhőtlenebbül élünk - annál színesebb a világ.

Gondoljunk csak a gyermekkorunkra; amikor a kígyónak lehetett lába, az angyalok léteztek, és az emberi jóság megtestesült a télapóban.

Milyen szép is volt!

A tudatos ember vájkál, válaszokat keresve, nem elégszik meg azzal hogy zöld a fű, a szerelem csoda, és a kiskutya aranyos.

Látja a tündér-szépségű aranyozott felhőket, és meg akarja nézni közelebbről. Hogy hideget és vízcseppeket találjon.

Isteneket teremtünk, varázsolunk és zsírkréta-szellemeket szülünk, csak hogy legyen valaki, aki elmondja: van értelme élni, minden okkal történik, és nem vég a halál.

Mert rettegünk a végektől.

 A semmitől.

Hova fordulhatunk ugyan, ha csak egy történés vagyun? Hideg és magányos Isten nélkül élni.

Őméltósága remegő vállunkra teszi a kezét, és halál higgadt hangon megszólal: ugyan mi baj? Semmi se változott drága barátom.

Bejártam veled ezt a hosszú utat az aranyszegélyes tündérfelhőn át és ugyan oda jutottunk, ahonnan elindultunk.

Élvezd, az élet örömeit, elvégre is a halál után semmid se marad.

Használd a véletlen szülte képességet -> élvezni; élj bátran a természet motivációját (hogy életed megőrizd) kergetve; a boldogságot.

Az intelligencia ára a boldogtalanság.

Vagy talán az öröknek tűnő passzív bánatot valami igazán mély és gyönyörűséges követi? Talán. Ideig-óráig, egy jelenet erejéig a 2 órás színdarabban. Hogy aztán újra összeomolhass.

És erőtlenül rugdosson, mint egy szemeteszsákot az élni akarás.

Tovább tovább tovább...

Írtam az öröklött tulajdonságokról régebben. Most ideképzelek magam elé egy bogarat. Megölhetem. Semmiből sem áll, és nem érzek utána lelkiismeret-furdalást. De hagyhatom elmászni; szabadon választhatok.

Hagyom hát, menjen csak el. 

Akad olyan, aki elnyomta volna. Ő is szabadon döntött.

Miért? Mert ilyen az ő értékrendje. Hibás? Ki mondja meg ugyan, helyesen döntött -e. Ő úgy érzi igen. Akkor okolható érte?

Ha a személyéből jött a döntés, tényleg volt választása?

Ha olyan vagy, hogy egész életedet egy örök gyomorgörccsel küzködve éled, bizonyára sokat aggodalmaskodsz, és mindig szorongsz valamitől.

Ha éppen más nem indokolja a kellemetlen közérzetet, előtámad a félelmem az öregedéstől és a haláltól.

Hihetek bármit és nyugtathatom magam bármivel; annak a lehetősége hogy a halált nem követi semmi fennáll, és különösen valószínű. És én ettől a semmitől rettegek.

Sűrűbben gondolok a halálra, mint pl. a szerelemre, és megszállottan rajiongok mindenféle drámáért. Érdekes, de a gyász labori megélés, a lelki fájdalom vonz és valahol élvezem. Talán, mert enyhíti a hétköznapi levertség sajgását.

A gondolat, hogy nem használom ki az adottságaimat, hogy nem leszek képes leküzdeni az elém tornyosuló akadályokat, rossz döntéseket hozok és akár magányos maradok pokolian nyomaszt. És egyszerre materialista leszek. És elkeseredett.

És félek az öregségtől. A sorvadástól; a kényszerített élettől a halál árnyékában. 

Nem vagyok kitartó. Gyenge vagyok, instabil és boldogtalan.

Szoktak embereket magasztalni szépségükért - a külső veleszületett dolog ugyebár; nem érdemel dícséretet...

Akkor mi érdemel? Az intelligencia? Hoppáré, az ugyanúgy genetikai nyeremény.

Végső soron minden tulajdonságunk mi vagyunk, és ha végig gondoljuk egyikről se tehetünk; örököltük vagy megkaptuk a családunktól. De ha ez így van, érnek bármit is eredményeink? Meg van írva, hogy képesek vagyunk rá - van tehetségünk, kitartásunk, stb.

Számít egyáltalán valami?

Lófasz.

Szomorúvá tesz a gondolat, hogy mennyire jól is meg lehetne írni a világot.

A szegénység, és éhezés nem szükségszerű rossz. Ha egyenletesen osztanánk el a világ pénzeit, MINDENKI (és ebben benne van a legnyomorultabb harmadik világbeli haldokló) jó módban (nem létminimumon!) élhetne.

Na most persze jöhetünk ilyenekkel hogy túlnépesedés, evolúció, stb. de erre nem akarok kitérni, ahogy okoskodni se olyasmiről se amiről nem tudok eleget.

Visszatérve, a gondolatmenethez: nem tudom, hogy ami lehetetlenné teszi az annyiszor megálmodott, de mindig is reménytelen "tökéletes világ" kialakulását, az ember természettől örökölt hozzáállása, vagy csak a maga köré épített, teljesen különböző törvényekkel bíró világkövetkezménye.

Én az utóbbira  gyanakszom; az ember körüli világ olyan ütemben változik, amihez az evolúciója nem tud felzárkózni.

Mindenki önző. Mivel (most hanyagolom a spiritualitást) egyetlen életünk van, egy véges dolog, nyilvánvaló hogy a legfontosabb saját érdekeink beteljesítése. Ez néha ellentétben áll másokéval; és ha nem közvetlen szövetségeseink (család, barátok) akkor bizony át fogunk rajtuk gázolni.

Na de itt jön be a lényeg: ez nem mindig indokolt. Ha nincs arra szükségünk, hogy másokkal "rossz dolgokat" csináljunk akkor legyen már gerincünk, az Isten szerelmére!

Az utcán gyakorta keresztezik a járókelők útjait a különböző alamizsnát gyűjtögető emberkék. Ezek közül ki tudja hányan vannak, akik a megszerzett pénzt - az ember jóindulatából fakadó pénzt - a saját zsebükbe gyűrik, hamis papírokat lóbálva.

Undorító. Mások jóindulatának kihasználása a legundorítobb dolog amire köznapi bűnként gondolni tudok. Egy a társadalmat igazán hátráltató jelenség.

Szörnyen érzem magam. Úgy ahogy a Joy Divisionos film után. Üresen, magányosan és a félelem határán.

Ilyen rég volt. Lehet hogy mégis jelent valamit a 18? Ugyan már.

Nem vagyok már biztos benne, hogy a szép szavaim önmagamhoz nem hazugságok -e.

Sokat szenvedtem az önbizalmam építésén és ismét meginog a vár. Néha úgy érzem hogy hazudok magamnak. Hazudok, és az a senki vagyok, amit mások éreztették velem. A Fenébe is, leszarom; tűzre a férget. Monoxidot a patkányoknak!

A végtelen igazságtalanság, ami kisiskolás éveimet kísért, előjött az éjszakai (általában megváltó) álmomban.

Jelenlegi osztályomban (meg nem nevezett) egyén hasbarúgott, amit viszonoztam. Ezután mindenki ellenem fordult mint gonosztevő ellen.

A következő jelenetben egy bárban ültünk, elfoglaltam egy bárszéket, mire egy szintén bárszéken ülő, a valóságban nem létező osztálytárs inzultálni kezdett (az engem bántalmazó haverja lehetett).

Gondoltam megleckéztetem kissé és felkaptam a székemet hogy fejbe vágjam. Az ütés valamiért iszonyatosra sikeredett, robbanáshangja volt és azonnal megölte az áldozatot.

Ezután a gyilkosság szorító érzésére kirohantam a teremből gyors öngyilkossági kísérleten gondolkozva, majd felébredtem.

Kegyetlen szar érzés volt.

Az EMO tinédzser-kultúra sajnálatos következménye, hogy a fiatalok lelki problémáit már nem tekintjük hitelesnek, és a depressziót is csak mint egy divatkiegészítőt, lenézzük és ignoráljuk.

Nos, megjegyzem hogy a tinédzserkori hangulatingadozást azonosítottam magamban is anno, túl is vagyok rajta, tudom mi az. A női ciklusos "kurvaanyádmindenki"-t is ismerem, tudatosítom, átvészelem - már amikor működik a biológiai gépezett; sose működött rendesen és felteszem, sose fog.

Ezt csak így letisztázom, mert ez az utóbbi időszakom összefoglalója lesz.

Volt egy jobb szakasz tavaly, a reményteli felkészülés és önhitegetés éve. Idén ismét a lelki magány érzete járja át a napjaimat; amikor sehol nincs helyed, és vágysz rá, de képtelen vagy elérni. És talán van helyed, de nem férsz oda. Mert nem tudok megnyílni mások előtt, és az igazi arcom még a legközelebbi barátaim előtt is többnyire rejtve van.

Azt érzem én, amikor elhagyom a bejárati ajtót, hogy hideg szellemkezek fojtogatnak, és alig jutok lélegzethez. Állandó szorongást. Ez a folyamatos feszélyezettség - merevség meggátolja az emberi, hát még szerelmi kapcsolatteremtést, csakúgy mint az érvényesülést, kiállni önmagamért, és beteljesíteni a vágyaimat. Méreg ez, ami megcsonkította és megerőszakolta iskolás éveimet általánostól gimnáziumig.

Tehát ez a hadi állás. A harc folyamatos, és most nem vagyok pesszimista mert úgyse adom fel; ha feladnám nem foglalkoznék vele, és valószínűleg depressziós lennék.

Amiért most jobban fáj ez az ős-seb az az, hogy a lelki igényeim egyre nőnek a felnőttkor felé haladva.

Tavaly megpróbálkoztam a külső segítséggel - valamennyire használt is, visszatérített a realitásba - így lesz ez idén is, remélem előbbre jutok...

...és élvezem  az életet újra....

Lélek-láncok nélkül.

~ Nightflower